Élménybeszámoló

Meleg napra ébredtünk. Minden év egyre melegebb. Jöhetne már az a jégkorszak. Vagy legalábbis az előszele. Összecsomagoltam a cuccomat, felültem a vonatra. Eszembe jutottak Zemenék. Ők biztosan később indulnak. Nekik van autójuk. Megtehetik. Nagy üzlet a Field Target. Pár perc alatt megérkeztem, még elaludni sem volt időm. Áldásos dolog ez a tömegközlekedés. Most, hogy tavalytól nyugdíjas vagyok már olcsó is.

Zemenék már ott voltak. Pető Laci fegyverboltja is hangtalanul besiklott, pár percen belül szétnyílt, és már lehetett is benne shoppingolni. Most nem mentem be, majd a verseny után benézek egy doboz Petőrepülalapua-ért, aztán elszaladok a polcig meg vissza ki – egy óra alatt meg is járom.

Bekentem magam egy kis 70-es faktorszámú napkrémmel, úgy ítéltem meg, hogy ma nem fog annyira sütni. Odaballagtam a nevezési pulthoz, vízszintesen meglendítettem a kezem a regisztrációhoz, és a fizetéshez – de semmi. A hoszteszlány megkért, hogy egy kicsit közelebbről húzzam el a kezem a terminál előtt, mert a bőröm biztosan egy kicsit vastag már, és nem veszi a jelét a karomban az RfID-s csippecskének. Másodszorra már ment. Ő is ment volna vagy kétszer… nyam nyam.

Összefutottam Pier-rel. Kicsit le van pukkadva. Szívélyesen üdvözölt, ahogy én is őt. A magyarja már majdnem tökéletes. Mondjuk lett volna módja az elmúlt évtizedben rendesen megtanulni a fene a pofáját. A többieknek sikerült, neki miért nem? Mindegy. Ahogy lő, úgy beszél. Ettől még jó haver. Hülyeségeket kérdez, válaszolok, megadom a mélcímemet neki.

Kilenc óra körül elnökünk megnyitotta a versenyt. Bejelentette, hogy elfogadták a kanadaiak felvételi kérelmét a szövetségbe. Na már csak ez hiányzott. Szedett-vedett gombszemű bagázs. Mindegy.
Elnökünk még jó versenyzést kívánt mindannyiunknak, és meginvitált a büfébe egy-egy ingyen Ligeti-reggeli menüre, majd délután egy Ligeti-megFőTt ebédre. Rendes gyerek ez a Zemen elnök. Jobb mint az apja volt. Kevésbé sóher, de azért látszik, hogy rokonok szegről-végről.

Rátekintettem az online eredménykijelző falra: még mindenki neve mellett minden célnál a nullák sorakoztak. Remélem működni fog minden, különben nem rendel ez a Zemen gyerek többet ilyet a cégemtől.

Elindultam a belövőpályára. Csak egy megállóra volt. Pár másodperc alatt végzett a belövéssel a BaLÖbits automata belövőállvány. Régen mennyit kellett ezzel szarakodni – az hihetetlen. El fogom már hozni a múlt héten átvett Daystate MK3 flintámat is. Postán kaptam meg - egy ifj. Alfred nevű óholland adta fel. Nem tudom, hogy honnan ismer, és miért küldte nekem. A népszerűség – nemhiába. Elég ósdinak tűnik a szerkezet - állítólag csak a szelepvezérlése elektromos. Negyven évvel ezelőtt még ez menőnek számított. Akkor biztos jól jött volna.

Két megállóval arrébb volt az első pálya. Leültem, céloztam. A bíró sporttárs nagyon szigorú volt, folyton csesztetett, hogy siessek már, mert vannak itt öregek is, meg különben is az idő pénz, a vén Zemen még behajtja rajta a végén – tudom, hogy milyen. Mondtam neki, hogy jó, aztán kikapcsoltam a telefont.

Na mindegy. Hol is tartottam? Lövöm az első célt. Egy cinege 21,61 méteren. Pontos találat csapódik be pont a találati kör közepén. Nagyot villan az egész, jön a macska bekapja a cinegét, és rámkacsint. Hülye egy digitális effekt, de megvan az első pont.
Következik egy béka 35,63m-en. Húzósabb a dolog, de ezek a digitális távcsövek csodákra képesek. Ismét pontos találat, nagy károgás közben ugrik egy hátast a dög. Itt valamit elszúrtak a fiúk. Egyre hülyébbek ezek a Koromendson célok. Mondjuk a Balradölbits sem volt jobb. Emlékszem tavaly előtt az egyik kongói versenyző elhibázta a találati kört egy centivel, aztán az oroszlán megfordult, őrült ordítással ráugrott. Hiába magyarázták neki, hogy ez csak a látszat, meg minden - még az intenzíven is azt ismételgette remegve, hogy EZ AZ VOLT.
Pont itt az első pályán botlok bele az első 50,00m-es célba. Egy mókus. Éppen diót rág. Meg csamcsog. Hangosan. Így nem lehet normálisan lőni. El is cseszem. Röhög a nyomorultja, majd újabb dióért nyúl. Apropó nyúl. Itt van 9,12 m-en. Belenézek a távcsőbe, tiszta pixel az egész. A fene tudja, hogy melyik a találati zóna a sok hatszögből. Visszaveszek a nagyításból kb. 80 szorosra. Így már jó. Vége is van. Mielőtt lespriccelne vérrel már lépek is.

A szomszéd pályán nagy mozgolódást látok. Meg egy igazi élő bírót. Nocsak. A Jankó Feri éppen megsejrikeli a pálya utolsó célját, mert szerinte az nem normális, hogy a kígyó integet neki az egyik kezével, a másikkal pedig szotyival kínálja – ráadásul mindeközben bemozdul egy-két pixelnyit a találati köre is. Végig ott állnak felettem míg én végiglövöm a pályát. Szerencsétlenségére nekem a kígyó ledől, kakaós csigává válik, oldalán Ligeti felirattal, amely lassan elhalványodik a barna csavarodványról. Most már nem is tűnik kakaós csigának. A szagát is érezni vélem.

Természetesen Jankó sejrikelését elutasították, és bankszámlája ezzel már meg is könnyült egy nevezési díjnyi összeggel. Szegény flótás. Régebben azért úgy emléxem nyugodtabban vette az ilyen dolgokat. Hiába ő sem lesz már fiatalabb.
Azonban a fegyvere figyelemre méltó. A miénken is van digitális távcső 600-as zoommal, meg giroszkóp, meg öntanuló markolat- meg válltámasz, meg minden, de azért az a műholdas vezérlés nem semmi. Azonban van még mit javítani rajta. A sávszélességre meg az állandó IP7-re nincs pénze, aztán jön egy kósza gólya az égen (olyan tollas meg húsos) akkor elmegy a kapcsolat, oszt majdnem tökönlövi magát. Mániákus az ilyen. Mindig bütyköl valamit, a gyári sose jó neki. Fiatal korában úgy emléxem nem ilyen volt. Öregségére hülyülhetett meg ennyire. Azért jó gyerek. Felszedett jópár kilót. Nem sokat, csak mint Jaba a Csillagok háborújában.

A következő pályán egy angol meg egy német szöszmötöl. Lepukkant egy csapat: tíz éves nagypapa-féle puskákkal. Adhatnának magukra. Az embernek legyen meg minden szezonban az aktuális fejlesztésű fegyvere. Ez a minimum. Tök ciki az egész. Sóvárogva nézik a kezemben az új HuX-2046-ot. Megértem őket, az áltag ómagyar havi átlagfizetés harmadából kell megélniük egy évben. Bár ezek lehet, hogy az elitbe tartoznak, és keresnek annyit - egy évben. Melegen üdvözölnek. Na ők szépen beszélnek magyarul. Nem úgy mint az a megrögzött békaevő. Lehet, hogy nem is lőnie kellene az olyan célokat. Höhö.
Ezek itt előzékenyen előreengednek, és csendben figyelik, ahogyan lelövöm az összes célvizualizációt. Utána visszafogottan tapsolnak és bólogatnak. Megveregetem a vállukat, és megyek a következő pályára.

Ott egy francia lövi éppen a patkányt. Nyelvével a szája szélét nyalja célzás közben. Ugye, hogy megmondtam az előbb. Megenné ezt is, csak cincogna egyet. Na ezt elhibázta, eheti a Ligeti-pitit. Na az még a szar kaja. Brrr. Tuti, hogy meg is enné. Ez meg.

A következő pályán egy apró szakállas emberbe botlok. Nagyobb a puskája mint ő maga. Teljesen úgy néz ki min Leonardo. Csak sokkal kisebb. Leonardo da WinZip. Höhö.
Mellette egy orosz barátom vár a sorára. Be van dagadva az orra, a szeme alatt nagy karika. Kérdem tőle, mi van vele. Á semmi - mondja. Most költöztünk ki Moszkva felhővárosába. A 216. emeleten lakunk. Csodálatos a kilátás. Az egyik este észrevettem, hogy csökken a bejövő energiaplazma mennyisége, pislákolnak a lámpák. Botorkálok ki a sötétben, erre pofára esek a kecske láncában. Borogattam egész éjjel. A szememet is. Volt már ilyen.

Végignyomtam a pályákat. Elég is volt. Legalább 10 cél lett volna egy országban. Nem kellett volna annyit kutyagolni. Tiszta hakni már ez az egész. A pályák fele itt, a másik fele a tengeren túlon. Széttranszportálom az agyam. Állítólag rákot okoz. Főleg a vonatosok szerint. Nem szeretem azokat sem. Antibakteriális vagyok. Ez van, kár bosszankodni, csak reszket az ember keze tőle.

Visszaérek a főhadiszállásra.
Már alig bírom tartani a tartályomban a felgyülemlett folyékony feszültséget. Éppen levezetem az erre alkalmatos helyiségben, amikor látom, hogy az egyik óromán versenyző a fajanszból éppen most halássza ki a lövészkabátját, és érdeklődéssel szemléli a csuromvizes rongyot, mintha egy PLBoss öltönyt méregetne. Mondom neki: remélem nem akarod fölvenni…? Azt mondja nem. Csak benne maradt az uzsonnája. Otthagyom mielőtt nekilát.

Kikérem az ebédem, a söröm, közben böngészem az eredményfalat. Elvileg egy hibámnak kellene lennie: annak a hülye mókusnak. Meglepődve tapasztalom, hogy kettő van az első pályán. Hirtelen felindulásomban majdnem megsejrikelem a dolgot, de egy nagyot nyelve csak finoman megkérdeztem az egyik hoszteszt, hogy miért nem adták meg. Visszajátszotta a felvételt, és kiderült, hogy egy igazi nyulat lőttem agyon, abból jött a vér. Hülye digitális effektek. Na akkor lapítok mint a Ligeti-kakaóscsiga a fűben.

Jól állok, már csak néhány versenyző, aztán felállhatok a dobogó második fokára. Kik vannak még hátra, nézzük csak: már csak az óhollandok valami Bertussal az élen. A hülyének valami 3. világháború előtti fegyvere van. A kiírás szerint HW97. Mi a szar. Bezzeg az én időmben. Már akkor sem lőttünk ilyen vackokkal. Elmaradott népek ezek. De ez így van rendjén. A fejlődő országoknak is helyet kell adni az ilyen nemes küzdelmekben. Legalábbis az elitebb rétegeiknek.

Nézek oldalra, látom a hármas pályás franciát Ligeti-pitit majszolgatni. Bameg. Ezek szerint nem találkozott út közben semmi ehetővel.

Vége végre. Bertus is befejezte. Sose volt egy gyors alak, de ma azt hittem, hogy minden felvétel lassítás, ami róla készült. De nem. Jól elrepült felette az idő vasfoga.

Az elnök úr szóra emelkedik, csönd lesz a teremben. Méltatja a versenyt, a versenyzőket, a szponzorokat. Beszámol róla, hogy jól állnak az ügyek a törvényhozás előtt, jövőre engedélyezhetik a 7.5J-os határ 16-ra emelését. Nagyszerű hír!

Eredményhírdetés. Feszült izgalom.

Első lettem! Kellemes nyugalom jön rám, tonnányi magabiztosság. Szokásos. Évek óta ez van. Mindig is ez volt, mióta az eszemet tudom. Szólít az ifju Zemen elnök úr, nagy zene, csinos lányok karolnak belém, puszi, sétálunk a dobogó felé. Mosolygok, lazán, eliten. Fények, tapsvihar. Felvisz a kicsiny lift a dobogó felső fokára. Diadalittasan nézek széjjel. Nem sokan vagyunk. Talán 1800 versenyző ha lehet. Nem baj, a TV-ben biztosan látják pár milliárdan a Föld minden pontján. Ettől megrészegedek, és még jobban mosolygok. A fények valakit keresnek a színpad egyik bejáróján. Személyesen Scheirich Béla érkezik! Ő fogja átadni a győztesnek járó kupát. Nekem! Könnyek szöknek a szemembe. Egy legendával foghatok kezet hamarosan! Járni már nem tud, de hyperhajtású tolószéke hangtalanul siklik a föld felett. Jobb kezében egy Skoda bowden. Senki sem tudja, hogy mi az, és hogy miért hordja magánál. Felém lebeg, és elegánsan átnyújtja a kupát. Mosolyog. Fogai még mindig olyanok mint a csillagok. Sárgák és jó távol vannak egymástól. Terepmintás ingje alól kivillan egy pici rajz a bőréről. Állítólag alá van festve. Kemény ember.
A magasba emelem a kupát, ezernyi fény villan, mámorban úszok – szokás szerint. Bejelentik a különdíjat, amely egy Zozolnex horgászfelszerelés, valamint egy egyedi gyártású Zozoalakula automatikus ágyazás. Reszkető lábbal veszem át. Még egy különdíj: egy évig ingyen ehetek a LigetiWorld étteremláncban. Pffff. Mindegy, van ott ehető is. Egyre kevesebb, de van még. Állítólag a névadó fazon egy pizzahordó táskával kezdte. Valami jobbat is kitalálhatott volna – nem egy nagy marketinges duma – én kirúgtam volna a komplett ötletcsapatot a helyében.

Béla bácsi int egyet a bowdenes kezével. Azonnali harapható csönd… Bejelenti, hogy a következő verseny előtt Tetűbányán rendez egy kisebb versenyt. Olyan 500 fő alattit. Csak az elitnek. Lesz sziluett effekt is. Óriási ováció követi bejelentését. Folytatódik a díjkiosztó és az ünneplés.

Csillogás, gratulációk, puszik, zene, hírességek, valóságsósok, pezsgő (eredeti Ligeti-vinkoCO2!) hajnalig tartó buli – ájulásig.

Ülök a vonaton. Nézem az aranyérmem. Olyan mint az asszony. Sokat kell érte küzdeni, aztán egy életen keresztül az ember nyakában lóg. Mosolygok hazáig. Jó verseny volt. Olyan szokásos.

 

Szuhai Gábor