Élménybeszámoló

Beszámolómat, úgy mint egy nemzetközi szinten kezdő FT versenyző, úgy, mint a három tagú kíváncsi, információkra és jó eredményekre vágyó magyar csapat tagja, illetve hivatalból, mint a Magyar Field Target Szövetség elnöke írom most le a Tisztelt Sporttársaknak, érdeklődőknek.

A Düsseldorftól néhány kilométerre fekvő Dorsten város skeet-trap, ill. vadászpuskák belövésére alkalmasított lőterén került megrendezésre a verseny. A világbajnokságra való felkészülés jegyében tartottuk fontosnak a részvételt, hátha találunk a gyakorlatban olyan különlegességeket, az írott információktól való eltéréseket, amiket eddig nem is sejtettünk. Hárman vettük a bátorságot, hogy nekivágjunk a Budapesttől kb. 1300 km-es útnak: Zemen József (továbbiakban: Józsi), ifj. Zemen József (továbbiakban: Joci) és jómagam Pető László (továbbiakban: én).
Július 20-án reggel 7 óra körül indultunk Üllőről, Zemenéktől, ahol letámasztottam a bringámat, átszálltam az övékébe, majd nagy gázzal nekivágtunk a rettenetes távnak. Az úton minden rendben volt, leszámítva az ilyen hosszú autóban tartózkodás fáradalmait, elgémberedéseit. Az internetről letöltött útvonaltervező program az utolsó előtti kilométerig szuperül mutatta a helyes irányt, a végén csak azért nem találtuk a szállást, mert nem utca, házszám alapján írtam azt be. Néhány kör városnézés és kis kérdezősködés után befutottunk a Yasemin (Jázmin) hotelba este 9-re. Húú, de hosszú volt!
Korábban ez nem derült ki, így érkezésünkkor állapítottuk meg, hogy egy török negyed kellős közepére sikerült szállást foglalni. A hotel tulajdonosa is, vendégei is törökök voltak Jocin és rajtam kívül. Józsi egész jól beillett közéjük.
A szimpatikus szálloda vezető megkérdezte, hogy mikor szeretnénk reggelizni, majd eltettük magunkat másnapra.
21-én pénteken reggel a közösen kialkudott 7 órás reggeli úgy kezdődött, hogy mi időben lent voltunk az ürességtől kongó hall-étteremben. Kis idő múlva kinyitottuk az ajtókat, kicsit kiszellőztettünk, felmosás, mosogatás következett volna, de inkább tovább vártunk. Kb. 20 perc múlva megjelent egy hölgyemény, aki köszönés nélkül elkezdett sertepertélni a hall és a konyha között, majd szervírozta a szokásos németes svédasztalos reggelit… jaa… hogy ő az illetékes elvtársnő!? Megállapítottuk, hogy a szálloda Németországbeli elhelyezkedése, berendezése, igényessége a török trehánysággal párosul. Na mindegy… a reggeli finom volt.
Versenyfelszereléssel a csomagtartóban nekivágtunk a lőtér felkutatásának. Sajnos e létesítménynek abszolút nem volt pontos címe, csak annyit írnak a versenykiírásban is hogy: a Hegeringi Lembeck-Dorsten-Freudenberg lőtéren kerül megrendezésre. Írtak egy útmutatást is az autópályákról való letérésektől kiindulva, főutak, kereszteződések és jelzőlámpák, valamint árkok-bokrok követését lejegyezve. A néhány évvel korábban vásárolt Németország térképemen felvázoltuk a lehetséges bekerítési tervet, bár a 224-es számú főutat valamiért csak nem találtuk a szabásmintán (Sándor György után szabadon :)). Így egy hatalmas jobb kanyarral értünk el a célig, ami kb. 50 km, ill. több, mint egy óra volt, szemben a másnaptól alkalmazott balos kormányfordítással, ez 10 km tök egyenes úton 10 perces zötykölődést jelentett. Kiderült ugyanis, hogy a régi térképen ez a 224-es főútvonal 70-esnek volt jelölve.
A lőtér parkolójában elég kevés jármű állt ahhoz képest, hogy délutánra már pályabejárást és néminemű belövést sejtettünk a versenykiírásból, ill. az általam eddig (ISSF lövészetben) megszokott versenyévek tapasztalatai alapján. Hát koppantunk egyet! Sima hétköznapi vadász, ill. sportlövő gyakorolgatások mentek a skeet-trap pályán, valamint öreg vadászok lőtték be flintájukat a 100 méteres két lőállásoson. Érdeklődésünkre azt mondták, hogy holnap lesz a Field-Targeteseké a terep. Sajnos az eddigi e-mailes kapcsolataim közül senki sem volt jelen, akivel meg tudtam volna beszélni, hogy jó lenne kicsit edzeni. A helyi seriff (mármint lőtérvezető) nem volt valami segítőkész az ügyben, hogy az 1300 km-ről érkező vándoroknak lehetőséget biztosítson lövöldözésre. Kicsit elkenődve mentünk vissza a szállásra, szídva a híres német precízséget, miszerint, ha az van leírva, hogy FT péntek 17.00 órától, akkor szó sem lehet FT-ről 16.59-ig.
Bosszúból kedvenc török szállodánk szomszédos gyorséttermében (ami ugyanannak a családnak a tulajdona) jól bezabáltunk a nagyon finom török gyrosból, dönerből. Elhatároztuk, hogy nem adjuk fel a reményt és később újra szerencsét próbálunk. 4 óra magasságában ismét puhítottuk a lőtér vezetőjét, hogy hadd durrogtassunk. Addig nem értünk el eredményt, míg azt fel nem hoztuk, hogy természetesen nem ingyen szeretnénk lőni, hanem fizetünk a pályáért. Itt valami puhulást láttunk az eddigi keménykedéssel szemben.
Közben megérkeztek az FT illetékesek. A Német Szövetség elnöke Prof. Dr. Volker Blüm, valamint Uwe barátom, akivel szintén leveleztem a verseny előtt, ill. a helyi lövészklub lelkes tagjai, hogy elkezdjék a pályaépítést. Hirtelen felindulásból átadtam a repinek szánt különleges csomagolású, magánpincészetben érlelt finom magyar nedűt Volkernek és Uwének. Kicsit beszélgettünk, örültünk egymásnak, majd rákérdeztünk a gyakorlási, belövési lehetőségre… és láttunk csodát! A két 100 méteres belövő pályán túl volt még egy 50 méteres is, amit nyugodtan használhattunk térítésmentesen egy bizonyos ideig. Ezt a seriff eddig nem mondta, pedig senki nem gyakorolt ezen a szakaszon.
Kivettük a csomagtartóban reggel óta érlelődő (fonnyadó?) fegyvernek látszó tárgyakat és nekiláttunk a belövésnek. A számunkra nem túl kedvező 16 J-os mizéria miatt, mindhárman a 7,5 J-os kategóriára adtuk le nevezésünket. Józsi Anschütz 2002-es, Joci Walther LG 300-as, én Feinwerkbau 601-es légpuskával készültem. Zemenéknél a néhány nappal korábban állított reduktorok miatt még nem volt tutira belőve egyik csúzli sem. Elkezdték a srácok, de mindjárt lefőttek az amúgy is őrületes melegben: teljesen más sebességekkel működtek a puskák. Csavarhúzók, imbuszkulcsok, sebességmérő kerültek elő és nekiláttak a helyes értékek visszaállításához. Én eközben nézegettem a pályaépítők munkáját, beszélgettem a helyiekkel, hisz úgysem fértem el a két lőállásos pályán Zemenék mellett, ill. nekem nem kellett állítani se fegyveren, se távcsövön.

Élmény volt nézni a gyors, precíz, felkészült német csapatot. Hamar felállították a trap pályán a belövő papír- és fémcélokat 10-től 50-ig 5 méterenként, illetve a skeet pálya bal oldali erdősávjában 7, jobb oldalán 6 lőállást összesen 50 céllal.

A két oldal végig 1 méter magasságban kötéllel határolva, hogy még véletlenül se tévedjen be kósza vasnyúlvadász a tűzvonal elé. Csak a lőállásban van megszakítva a határoló két egymástól 1 méterre levert cölöp között, ahol a fegyvercsőnek kell majd lövéskor elhelyezkednie. Minden cölöpön jelölve van az összes információ, amit a versenyzőnek tudnia kell: hányas pályán tartózkodik, milyen kategóriájú fegyverével, milyen sorrendben kell
leküzdenie a célokat, illetve, az álló és térdelő pozíció tényét, valamint az ezzel járó stopperóra kezelést (testhelyzetváltáskor az órát újra kell indítani és onnan mérni, tehát az átfészkelődés nem mérendő).

A fákat nem rongálják, fúrják, csavarozzák, szögelik a célok felhelyezésekor, hanem egy roppant praktikus szerkezettel a törzshöz fogatják kábelkötözővel.

Pályánként többnyire 4 célt helyeznek el, figyelve arra, hogy az első kettő 25 m-en belül legyen. Ha a terepviszonyok, ill. a versenyrendezők úgy diktálják, hogy egy nehéz pálya létesüljön, azaz, hogy 3 cél figyeljen 25-50 méterig, akkor felállítanak egy ötödiket „Xa” (X: a cél sorszáma) jelzéssel 25 méteren belül a 7,5 J-s kategóriásoknak. Ebből már ki is derült, hogy hogyan oldják meg Németországban a gyenge és erős puskák közötti versengést: 16 J-lal a célok 1-2-3-4 sorrendben 50 méterig, míg 7,5 J-lal 1-2-1-2 (ill. az előbb említett 1a-1-1a-1) sorrendben 25 méterig küzdendők le. A belövőpályán praktikus fémcélok is ki vannak helyezve a beállításhoz szükséges papírok mellé, mint például kill zone-n átlövő/feje ledőlős vasmadár, szekrényajtózsanéron lefelé függő találati zóna, stb… Nagyon tetszett!
Józsiéknak letelt a belövésre szánt idő. Az aggódás elmúlt náluk, miután az 50 méteres belövő pálya árnyékosabb, picit hűvösebb lőállásában a reduktor szabályozás – idővel - feleslegessévált. Kiderült ugyanis, hogy a fegyverek kb. 6-8 órán át forró csomagtartóban tárolása volt az okozója a reduktor elállítódásának, a sebességingadozásnak. Így a csavarokat visszaállították a néhány nappal korábbi helyzetbe, kár volt bedőlni a nagy meleg átverésének.
„Haza”indulás előtt még megvizsgáltuk a versenycélokat, a rendezők engedélyével lefényképeztük a felállított pályákat. A célok Nockover gyártmányú, nagyon megbízható szerkezetek, amelyeknek működését megvizsgálva biztosan mondhatom, hogy nincs vitatható találat: vagy dől, vagy nem talált. Az állatfigurát ugyanis alaphelyzetben már egy rugó nyomja az eldőlés felé, csak a hátul elhelyezkedő kapcsos áttételezés fogja vissza. Amint megkapta a megfelelő ütést a találati zóna, a vasvadállat szó szerint lecsapódik.

Visszaértünk a szállásra, követeltük az egész nap szívszorító fájdalommal mellőzött sörünket, benyomtunk valami ismeretlen húsféleséget az arcunkba és megbeszéltük az illetékes elvtársnővel a reggeli időpontját. Ezt másnap reggel valószínüleg rendesen betartotta a személyzet (gondolom, mert mi meg jól elaludtunk :-o ). Így nem sikerült fél 8-ra kiérnünk, ahogy szerettük volna, hanem csak negyed 9-re, de nem maradtunk le semmiről, volt időnk bőven gyakorolni a papírcélokra. Egyszerre érkeztünk a parkolóba Uwe barátunkkal, aki hirtelen mozdulattal előrántott a csomagtartójából és nekünk ajándékozott 3 doboz JSB Exact Diabolo lövedéket. Gondolta: ad ennek az amatőr magyar gárdának valami használható bogyót, hadd örüljenek! Tényleg örültünk, bár tudjuk jól, hogy idegen, ismeretlen lövedékkel nem javasolt versenyezni.

Az első Parcourse (sorozat, forduló) kezdése 10 órára volt kitűzve, addig belövés a program. Józsiék teljes biztonsággal állították be puskáikat a tegnapi meglepetések után, én nem a saját FWB 601-esemmel gyakoroltam, ugyanis Volker felajánlotta a saját Anschütz 2020-asát egy Hawke Mil Pro 10-50x56 IR-es kukkerrel szerelve. Így tudtam elindulni az 1-es kategóriában még aznap, a 3-as kategóriával vasárnapra voltunk besorolva. Mondhatom, hogy szokásomhoz híven lőttem szombaton, hisz ismeretlen fegyvert, ismeretlen távcsövet, ismeretlen lövedéket teszteltem ennek a lehetőségnek a kihasználásával. A belövésekkel egyidőben fegyverkontroll zajlott egy kicsit meglepő módon: nem az volt a cél, hogy a két energia/sebességhatár maximálisan be legyen tartva, hanem az, hogy lássa a vezető versenybíró, hogy közel van az érték a megjelölthöz. Senkit nem zártak ki, senkit nem tiltottak el a versenyzéstől. Átlőtt a versenyző a sebességmérőn és megkapta az érvényesítő matricát. 9 óra 50-ig lőhették be a versenyzők puskáikat, itt már a verseny alatt nem engedélyezték a gyakorlást, hiszen a két oldali erdősáv között átmenő gyalogos forgalom alakult ki a korongpálya közepén.
Pontosan 10 órakor rövid elnöki köszöntő és versenyismertető után megkezdődött az első parcourse. Korrekt módon engem a 14 órás sorozatba tettek, hogy addig is tudjak még gyakorolni az 50 méteres belövőpályán. Pici szükségét tényleg éreztem ennek, tehát kihasználtam ebből a pótidőből kb. 1 órát.

A finomítások után megnéztük német, angol, holland, lengyel sporttársaink versengését. Az első meglepetés az volt, hogy a lőállásokban nem láttunk bírókat. A két, három fős összesorsolt versenyzői csoportok egymásnak bíráztak. Az egyik lőtt a másik írta, majd cseréltek. Néhány magasabb szintű bíró járt-kelt a lőállások között, mintegy ellenőrizvén a hitelességet. Minden társaságnak volt egy irattartója, azon a kellékek: a versenyzők eredménylapja, toll, stopperóra, síp. A sípot akkor kell használni, ha zsinór elakadása, célhiba, stb… miatt valamelyik lőállásnál a tűzvonal elé kell lépni. Nem kell ezerrel kiabálni, a kérdéses lőállásban megszólaltatják a sípot, ami egyenlő a „tüzet szüntess” vezényszóval. Ilyenkor akinek töltve van a fegyvere, azt a föld felé tartva el kell sütni.
Szakmai szemmel figyelve a történéseket, nem tudok sok érdemleges dologról beszámolni. Az általunk eddig ismert stílusokban, (általunk ismert, legfeljebb nem használt) eszközökkel nyomták a srácok a lövészetet. Látszik a tehetősebb vásárlóerő, magasabb értékű, modernebb csúzlikat, kiegészítőket, csicsákat látni az emberek kezében. Nyugodtan mondhatom, hogy ez a felszereltség nem egyenlő a felkészültséggel. Hasonlóképpen, mint nálunk: az első fellángolás, a sportba való beleszerelmesedés után jól bevásárol a dolgozó néhány látott tapasztalat után, de lőni nem tud… Rossz testtartásokat, fogásokat, katasztrofális sütéseket, rántásokat, pszichikai felkészületlenséget, fölösleges kiegészítők alkalmazását figyeltem meg a versenyzőtársak körében. Meg is lett az eredménye ennek a megfigyelésnek: hiába a Daystate MK III, vagy éppen Steyr LG 100, 110, Walther Dominator, Hawke, Nikko Stirling, stb… az elért pontszámok 50 célból 9 és 28 között szerepeltek ezeknél a lelkes (és most félre ne értsétek) amatőröknél. Ugyanúgy, mint nálunk, itt is jellemző az, hogy „tegnap este raktam fel a távcsövet a puskára”, vagy, hogy „most, reggel írtam meg a kottát a távcsőhöz”, sőt a németeknek is meg van a maguk Jankó Ferije egy őrületesen eszkábált HW 50-essel (csőletörős öreg flinta, rajta egy olyan távcsőtartó szerkezet, amin gumibakos csillapítások, egészen az első lencsekeretig kinyúló bilincselés található, az egyedi tusban 3 db 9 voltos elem össze szigszalagozva, stb, stb…/ ennek a szerkezetnek a nyílvános közzétételére nem kaptunk engedélyt a tulajtól, így csak privát fotón nézhetitek majd meg).
Egyet viszont mindenképp ki kell emelni a szakmai vonalból: a jó versenyzők nem a mil-dotokkal céloznak, hanem a magasságot állítják a mért távolság függvényében. Maximálisan egyetértek a dologgal, hiszen ilyen esetben kizárt az a szituáció, hogy két pötty/vonás közötti saccolt magassággal kell megcélozni a találati zónát.

Az egész verseny roppant családias hangulatú, kedves, mókás és segítőkész emberekkel tele, amit egyébként ők maguk az egész világ Field Target táborára is jellemzőnek mondanak. Lövés közben nincs hangos beszélgetés, nem zavarják a lövők egymást, de a fegyver eldördülése után elhangzik egy-egy bravo, vagy cikiző, dorgáló szócska, ami még belefér. A lőállásokon kívül is megy a folyamatos poénkodás, party jellegű kajakészítés a roston, szakmai beszélgetések, haverkodás, stb… Velünk, mint a FT világban újoncokkal különösen kedvesek voltak, nagyon jól éreztük magunkat ebben a társaságban.

A büfében elérhető áron adták a roston sült húst, kolbászt és a hozzávalókat, de a kávé, víz és sütemény ingyen volt. A nagy melegre való tekintettel minden második lőállásnál volt néhány palack ásványvíz, valamint tiszta műanyagpoharak a versenyzők kiszáradás általi elpusztulását megelőzendő. A jó szervezésnek köszönhetően nem csak palcakból kaptuk a vizet, hanem az égből is. Egy kissé lehűlt a társaság, a levegő viszont annál fülledtebb lett a délelőtti és délutáni sorozat közötti zápor miatt.

Közelített az óra délután 2-höz, így ismét összehívta a versenyigazgató a társaságot, hogy a 2. parcourse résztvevőit is teljes körűen tájékoztassa a részletekről. Én harmadikként kerültem egy német csoportba, hogy lássam, gyakoroljam a szituációt és később tovább adhassam az információkat honfitársaimnak. A délelőtt megfigyelteken kívül csak annyi plusz információval lettem gazdagabb, ami a célok leküzdése közben volt tapasztalható, de ez felettébb érdekes: a találati zónák több esetben félreérthetők. Az otthon elképzeltekkel ellentétben nem festik a célokat/zónákat verseny közben. A nagy találati zónával ellátott, de két hatlapfejű csavarral rögzített, kicsire betétezett célok, amelyek ráadásul több, látható rétegben voltak már festve igen megtévesztőek voltak. Azokról nem is beszélve, amelyeknél a találati zóna színe megegyezett a cél színével: fekete a feketében. Nem valószínű, hogy fatális szervezői hibáról volt szó, ugyanis senki sem reklamált ez miatt. Akkor tapasztaltam én is a turpisságot, amikor egy közeli távolságon egy viszonylag nagynak tűnő találati zónát megcélozva nem lazán elengedtem a lövést, hanem (szerencsére) komolyan kidolgozva a közepébe találtam. A cél eldőlését a távcsőben látva esett le a tantusz, hogy ezt nagyon jól tettem, akkor láttam meg a napfényben, hogy az érzékelt területnek csak kb. 30%-a volt a valóságos kill-zone.
A délutáni sorozatban volt még egy kb. 15 perces esőszünet is. Amíg csak szemerkélt addig nem szóltak, viszont a zápor erősödésével megfújták a sípot és mindenkit visszahívtak a pályákról a sátrak alá. Hiába: a természet a legnagyobb úr. Ebben a sportban meg pláne!

A versenyt jól sikerült végig lőnöm, az ismeretlen fegyver, távcső és lövedék jól szerepelt. Néhány hibát tudok be a technikának (a távcső nem pontosan a puskacső fölött volt tengelyben szerelve, lövedékszórás, elsütőbillentyű be nem állítása, stb…) a többit magam rontottam. Így az elérhető 50-ből 37 célt küzdöttem le, ami a házigazdák nagy meglepetésére szolgált, alig akarták elhinni. (Itt is érzékelhető a korábban már említett kritikám az ő képességeikről. Én komolyan azt hittem, hogy egy ilyen eredménnyel a középmezőnyben végzek majd.) Ezen a napon én voltam a nyerő, de vasárnapra várható volt még 1-es kategóriás versenyző.

Szállásunkon a szokásos „esti időpontegyeztetés a reggeliről” című rovatunk után eltettük magunkat másnapra. Meglepetésszerűen nem volt semmi csúszás reggel, így nyugodtan indultunk neki a 3-as kategóriás 7,5 J-os megmérettetésnek. Józsiékat a szombat tapasztalatai alapján nyugtattam: nincs semmi izgulni valójuk, ha hozzák a hazai formájukat.
A lőtéren szép napsütéses idő fogadott minket, a tegnapi tapasztalatokkal már rutinosan mozgolódtunk a pályán. Először a puskákat vittük fegyverkontrollra, majd megtettük a belövőpályán az utolsó simításokat a beállításokkal. Igazán nem volt túl sok teendő, így kacsalefejezés/újraélesztés játék ment már a végén a vasrécére.
10 óra előtt néhány perccel a szokásos eligazítás következett, utána elfoglaltuk a kezdő állásainkat. Ezt úgy tudtuk meg, hogy a kezünkbe kapott eredményjelző lapon be volt karikázva mindenkinek az elsőként leküzdendő pálya száma. Mindhárman közel voltunk egymáshoz, folyamatosan érdeklődtünk az eredmények felől. Józsi és Joci az otthon megszokott fej-fej melletti küzdelmüket vívták, én picit lemaradva tőlük szídtam magam, hogy miért is kellett a Finale Matchot választani a Baracuda Match helyett. Mindkettőre be volt skálázva a távcsövem, de a reggeli szélcsend miatt a lapos fejűt választottam. Kár volt! Csak volt annyi szellő, hogy megkavarja néha a skulót, főleg a 4 méter magasra elhelyezett céloknál. Ez van, tapasztalni kell még!

Zemenék jól szerepeltek a 29 pontjukkal, nekem 27 sikerült. Ezt a napot esőszünet nélkül, nagy melegben küzdöttük végig. Csak egy sorozat volt, pedig azt gondoltam, hogy az előző napi kevésnek tűnő versenyzői létszám e napon legalább megismétlődik, vagy talán még többen lesznek. 7,5-ben Zemenék az egyenlő pontszámaikkal a 4. helyezést érték el, közben valaki állítólag 41-et borított le az általam tegnap lőtt open kategóriában.
A rendezők korrekt módon külön is értékelték csapatunk teljesítményét, úgy, mint a legjobb külföldről érkezett lövészekét. Így tehát a Német Bajnokságban csak a hazai versenyzők eredményei szerepeltek a liga pontokért, a mi pontszámainkat a German Openbe jegyezték be, szintén liga pontokkal együtt, illetve az eredményhírdetésen mindannyiunkat különdíjban részesítettek. Jól esett a figyelmességük, de nyugodtan kijelenthetem, hogy ez egyben nekik meglepetés is volt. Több szájból hallottam, hogy nem gondolták volna egy még egy évesnek sem mondható FT múlttal rendelkező ország versenyzőiről, hogy ilyen teljesítményre képesek.

Örömmel távoztunk a helyszínről, hiszen értékes tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak. Tudjuk magunkról, hogy van még mit fejlődni, de van bőven tartalék is. A szállásra érkezvén csatlakoztunk a világhálóra és küldtük a rövid infókat haza, valamint ránéztünk a németek honlapjára is. Hamarosan találtunk olyan hozzászólásokat, melyek lényegre törően csak úgy emlegettek minket, hogy: ungarische FT vyrus ist hier, azaz a magyar FT vírus megjelent. Reméljük van benne valami… Talán megfertőzhetjük a nemzetközi vasnyúlvadászok büszkeségét valamicske magyar virtussal…

 

petőlaci