IWA 2006 - A Nemzetközi Fegyverkiállításon jártunk 1. rész

Az utat a PetőLaci és Társa(i) utazási iroda szervezte – mint tavaly.

Bepakoltam a cuccaimat egy sporttáskába, amely legalább egy nagyságrenddel volt nagyobb a cuccaim által igényelt méretnél. Rutinosan gondoltam a begyűjtendő anyag által elfoglalt helyre is.

Reggel háromnegyed 6-ra érkeztem meg Debrecenbe, ahol már gyülekeztek az onnan induló utastársaim. Hideg volt az idő, elkélt a jófajta whisky, amelyről senki sem feledkezett el, így kapásból összejött egy fél raklapnyi. Pető Laci a melegítés közepette bejelentette, hogy ő nem jön velünk, mert minden percben várja az általa közvetlenül megalkotott lövészgeneráció megszületését. Ezzel átadta nekem a túra vezetését, és az ezzel járó papírkupacot (biztosítások, útvonalak, címek, kontaktok, euro stb).

Aki autóval érkezett, az beállt a Célsport udvarára - ahol az a túra ideje alatt biztonságban parkolhatott. Hamarosan megérkezett a busz is, amely egy bordó színű, dobozos Merci teherautóból átalakított, első olvasatban 19 személy szállítására - majd a túra kedvéért 20 főre bővített kisbusz volt, egy utánfutóval a csomagok részére. Beszálltunk: a 20. ülésen keresztülverekedve magunkat. A csapat fele nagyjából elfért a bakfis lányokra tervezett üléseken, de éreztük, hogy a Budapesten felszállókkal ez a helyzet majd megváltozik.

Nem tudom, hogy mikorra érkeztünk meg Bp-re, de egy örökkévalóságnak tűnt. A sofőr kínosan tartotta a maximális 90km/h-át, és az összes korlátozó tábla szerint előírt tempót.
Mikor a helyzet megváltozásában reménykedve megkérdeztem tőle, hogy mennyivel fogunk menni az út hátralévő részében, elmagyarázta, hogy ez a tempó a legjobb a motornak, a busznak, és neki is. Ennek ellenére nem gondoltam volna, hogy a ránk váró több ezer kilométeren is hajszálra ugyanez lesz a helyzet. Ez lett.

Budapesten a Műegyetem előtt volt a második találkozó pont, majd Győr környékén felvettük az utolsó utastársat is – ezzel kerek 20 főre bővítve a létszámot.

Az indulástól számított kb. 16 óra múlva hipp-hopp meg is érkeztünk a Nürnberg alatt kb. 20km-el található Hilpoltstein kisvárosban található „Pension Zur Krone”panzióba. Megérdemli, hogy leírjam a nevét, bárkinek ajánlom, aki szállást keres a környéken. A Pető Tours szervezésének köszönhetően szívélyesen fogadtak, és pár percen belül már mindenki valamelyik szép szobában nyújtóztathatta ki elgémberedett tagjait, szívhatta tele tüdejét teljesen levegővel. Este fakultatív módon kisebb-nagyobb falkákban mentünk el vacsorázni, jó helyek közül választhattunk. Reggel a terülj-terülj asztalka mellett reggelizhettünk. Soha sem volt rajta sok kaja, de az nem is fogyott el – folyamatos volt az utánpótlás. Az, hogy ez alapban is így lett volna-e, vagy a Pető Laci jóvoltából általam előző nap átadott jófajta magyar itókának volt-e köszönhető – rejtély marad.

Tíz óra körül érkeztünk meg az IWA helyszínére. Német precizitással szervezett óriási parkolóban álltunk meg, a számunkra kijelölt helyen. Nem elírás, valóban minden autónak meghatározták a parkolóhelyét. (Nem egy FEHOVA, ahol a Pajero-t is négyen tolták ki a parkolónak nevezett sártengerből.) Bent regisztrációs lapok vártak ránk, amelyeken a személyes adatainkon kívül fel kellett tüntetni, hogy milyen minőségünkben kívánjuk megtekinteni a kiállítást. Sima fehér ember nem mehetett be. Erre hamar rájöttem harmadmagammal, miután elmaradtunk a többiektől akik már bejutottak. Egy gestapós titkárnőre emlékeztető hölgy utunkat állta, és elmondta, hogy csak akkor enged be minket, ha igazoljuk, hogy a regisztrációs lapon található valamelyik kategóriába tartozunk. Aztán parancsot adott a távozásra. Telefonon kértük Pető Lacit, hogy küldjön részünkre egy ajánlólevelet a Magyar Field Target Szövetség nevében. Pár perc alatt megkaptuk az információs pult faxára, ahol ez alapján folyamodtunk bebocsátásunkért. Megkérdezték, hogy milyen standokat szeretnénk meglátogatni, és már adták is a kitűzőket. Egynél több napra az állandó belépő érte meg, amely 35 euróba került.

Remek térkép alapján lehetett tájékozódni az 5 óriási, üvegfolyosókkal összekötött pavilonban elhelyezett kiállítók között. Nemigen volt rendező elv, talán csak a ruházat került nagyjából egy területre. Én Springer barátommal róttam a köröket. Úgy döntöttünk, hogy mindent alaposan megnézünk, és eljutunk addig, ameddig jutunk. Az 1009 kiállítót felvonultató rendezvényen nem lehettünk benne biztosak, hogy a végére érünk a rendelkezésünkre álló másfél nap alatt. A világ gyártóinak, kereskedőinek színe-java képviseltette magát a Hunting-Shooting-Optics-Clothing-Knives-Gifts-Security-Law Enforcement kategóriák valamelyikében.

A kiállítókkal angolul beszéltünk, egymással németül... ja. Kicsit magyarul is... ja.

Kiemelt figyelmet szenteltünk az FT-re alkalmas (csúcs)puskáknak. Többek között felkerestük az AirArms, Daystate, FWB, Steyr, Walther standokat is. Ez utóbbi kicsit meglepő volt, ugyanis otthon felejtették az FT-re kihegyezett flintájukat. Csak az tudták mutatni, hogy kicsivel hosszabb, kicsivel nehezebb, kicsivel kékebb mint a kiállított hasonló flinta. Mindezt nagyon kedvesen, és a kávéjuk is finom volt. Meglepő volt a Steyr-t képviselő úriember egyik mondata. Beszélt arról, hogy összegyűjtötték a FT-re használható puskákat, és tesztelték őket. A legjobb az FWB puskája lett, utána pedig az övéké. Először azt hittem, hogy rosszul érttettem, mert be voltam ájulva a flintájuktól, körbe-körbe nyalogattam, csak fél füllel hallgattam az úriember mondatait. Springer kartács azonban megerősített, hogy bizony ő is ezt hallotta. Csalódás volt az AirArms EV2-es flintája. Kényelmetlen volt, nem túl jó megmunkálással. Meglepődve tapasztaltuk, hogy megjelentek az elektromos elsütő billentyűvel szerelt puskák is. A Daystate hozott egy ilyen remek szerkezetet. Egy mikrokapcsolót működtet az elsütő billentyű, majd egy elektromágnes végzi el a sütést.

Furcsa volt, hogy több standon csúnyán néznek ránk, amikor a kiállított fegyvereket egészen közelről fényképeztük, esetleg a robbantott ábrákat is. Nem értettük, hogy mi a baj velünk, aztán egymás kitűzőjére néznünk. Szép nagy betűkkel virított rajta az „Industry” felirat. Simán ipari kémeknek tűnhettünk a gyakran kattogó fényképező gépeinkkel...

Sok távolkeleti gyártó is képviseltette magát. Sokszor olyan termékekkel, amelyeket pár standdal odébb más felirattal láthattunk. Nagyon meglepődtünk a Nikko Stirling standján. Homályosabbnál, homályosabb, fátyolos, ködös távcsövekkel találkoztunk. Azt hihettük volna, hogy ezek ilyenek, ha egy korábban meglátogatott kereskedő standján nem találkozunk ugyanezekkel a távcsövekkel, amelyek kristálytiszta képet adtak. Ott egy 12-50x60-as céltávcsővel a 150m-re lévő falon nézegettük, hogy a festő hogyan húzta annak idején az ecsetet. A Nikko standján lévő ugyanezen távcsőnél a kétharmada volt a látott kép nagysága, és már pár tucat méterre a nagy betűknél is homályos volt. A távcső tubusán a „Nikko Stirling” feliratok elmosódottak voltak, és puszta újbeggyel dörzsölve is maradék nélkül el tudtuk őket távolítani. Kiábrándító.

Springer barátom a vadászfegyverek, elöltöltős flinták, rettenetes nitro express kéziágyúk örök rajongójaként minden ezirányú éhségét kielégíthette, valamint engem is megfertőzött velük. Hamar televillantotta az 512MB-os CF kártyát. Külön perverziója volt a puskák készítéséhez alkalmazható nemes fa alapanyagok 30cm-ről történő hosszas megtekintése. Azt mondta, hogy látja bennük a puskát. Mondtam neki, hogy látni fogja bennük a csillagokat is, ha 10 percnél többet tölt egy-egy erezet végigkövetésével...

Valamelyikünk felvetette, hogy jó lenne valamit ebédelni. Fél öt volt. Úgy döntöttünk, hogy inkább majd vacsorázunk. Pár perc múlva fél hat lett, és mehettünk a kabátainkért a ruhatárba. Rövid tévelygés, és egy-egy standnál újra elcsábulás után a ruhatárnál villámgyorsan hozzájuthattunk felső ruházatunkhoz. Elképesztő volt, hogy azt a több ezer embert, milyen hatékonyan szolgálták ki minden szempontból. Németek. Ja.

Visszatértünk a szállásunkra, majd megvacsoráztunk a már jól bevált éttermünkben. Általában hárman összesen 45 euró körüli összeget fizettünk a fejenként 2 sör, és emberes adag étek után. Aztán forgolódhattunk az ágyban ki az elfogyasztott kaja miatt, ki a másik horkolásától, ki a nap folyamán látottak hatásától. Éjszaka beköszöntött a „germán tavasz”, sok hóval, viharos széllel, és mínuszokkal.

Vasárnap már csak egy fél napunk volt, 14 órakor indulnunk kellett visszafelé.
A reggeli hideg megtette a hatását, a buszunk csak lalalázott, - valamilyen böszme teherautó tudta csak bebikázni. Értékes időt vesztettünk, ezért elég tisztességes tempóval- rutinosan- és célirányosan közlekedtünk az előző nap kiszemelt kiállítók között. Tudni kell, hogy a kiállítók nem árulhatták a portékáikat. Ha rajtakapták őket, akkor büntetést kellett fizetniük. Ez persze nem tartotta vissza őket. Többször saját maguk csempészték ki a cuccot a parkolóba az ügyfélhez... A vásárlási szándék kinyilvánítása után a leggyakrabban elhangzó szó a „majd hétfőn” volt. Aki tehát vásárolni szeretne az egyébként remek árú portékákból, annak célszerű maradnia a hétfői napra. Nekünk minden rábeszélő készségünkre szükségünk volt, hogy már vasárnap is elvihessük a vásárfiát. Én egy szép nagy távcsővel távoztam, amelyen a kereskedő még a szereléket is rajtahagyta. Kicsit még íjászkodtunk, aztán jött a 2 óra, és mennünk kellett.

Hosszú órákon keresztül, sokszor hóesésben battyogtunk hazafelé. Az osztrák-magyar határon mellénk állt egy busz, amelynek az alsó szintjén asztalok voltak, rajtuk asztali lámpa, kényelmesen szétnyitott újságot olvasgató utasokkal. Mosolyunk kissé csikorgott.
Győrben elbúcsúztunk az ott felszálló társunktól, majd éjfél után a Budapestiektől is. Már éppen kezdtük berendezkedni a Debrecenig történő alvásra, amikor Veresegyház térségében a JET benzinkút előtt 1km-rel az emelkedőn elkezdett rángatni a gép. Gyakorlatilag kitankoltunk, és belevegősödött a rendszer. Kilencen toltuk a buszt fölfelé az emelkedőn, majd onnan lefelé. Nagy-nehezen beindult a gép, és a benzinkútig már ki is bírta azt a pár száz métert – ahol a sofőr az eddigiekből tanulva - félig meg is tankolta. Debrecenbe fél négy körül érkeztünk meg, ahol Pető Laci már várt minket. Elbúcsúztunk egymástól, és mindenki fáradtan, de egy remekül szervezett, színvonalas kiállítás képeivel indult hazafelé.

Szuhai Gábor