Valamikor szerdán, hosszú hónapok óta először vettem elő a Steyr-t. Lőttem vele egy párat, és egyenlőnek is tűnt a teljesítménye. Valahol a határ alatt kb. 80%-on. Gondoltam, hogy majd csütörtökön-pénteken beállítom. Hát persze. Így szokott az lenni. Az élet hozta magát, ezer program mindkét napra beszerveződött, így a flinta a szekrényben várta a szombat hajnalt. Pár órával azután, hogy hazaértem, már indulhattam is Derecskére. Derecskére már csak így szoktam. Múltkor egy céges buliról némi kerülővel gyakorlatilag oda mentem.

Igen. Fizikailag, mentálisan megfelelően felkészültem a Magyar Kupa első fordulójára. Pár óra alvás két nap alatt igazán kellemes egy lövészsportban. Legalább nem leszek annyira izgága a túlpihenés miatt, félálomban, lomha mozdulatokkal fogok ülni a csusnyásban – gondoltam.

Egy óra autózás után – amelynek nagy része végre autópályán történt, és nem – a felületét tekintve – a szántóföldtől alig megkülönböztethető úton. (A navigáció persze semmit nem tudott erről a nagy építkezésről, így a pusztaságban úszott a kicsi piros nyíl.)
Indulás előtt bekapcsoltam otthon a számítógépet, hogy kinyomtatom a térképet, hogy hol is van az a vadászház, de közvetlenül indulás előtt úgy kapcsoltam ki, hogy nem tudtam, miért is kapcsoltam be. Valahol Derecske előtt jött a felismerés. Felhívtam Springer barátomat, hogy útba igazítson. Azonban az ő reggelje is úgy indult, hogy amikor kinyitotta valami zajra a szemét, két kétméterhez közeli manus állt az ágya előtt. Nem szép ébredés ez egy férfiember szemével nézve. A puskáján kívül gyakorlatilag ő is mindent otthon hagyott, így információval sem tudott szolgálni, hogy merre kell menni. Felhívtam Babits Lacit, hogy mi merre, aki elmondta az első fordulót, és onnan a kihelyezett vasnyulat ábrázoló táblákra bízott. Mint kiderült, az első tábla leborult vagy valami, így nem láttam meg. Még egy hívás után kiderült, hogy merre kell menni. Egy kilométer sárdagasztás után már ott is voltam a helyszínen, valahol Derecske határában, a nagy puszta kellős közepén. Egyetlen egy rom emlékeztetett arra, hogy valaha jártak emberek ezen a vidéken.

Korán érkeztem, csak a pályaépítők dolgoztak serényen. Rövid üdvözlés után elhatároztam, hogy segítek nekik. Leginkább azzal, hogy nem hátráltatom őket… és elmentem belőni a flintámat. Leültem valahová a legtávolabbi céltól 35m-re, amely rettenetesen messzinek tűnt így reggel. Persze a flinta hozta a szokásos formáját, mindössze 30 kattintás volt az eltérés az eredeti beállításhoz képest. Persze nyilván nem az egész távolság-tartományon, de ezt én csak egyszerűen így képeztem le magamnak. Bonyolultabb matematikai műveletekre már nem igen futotta tőlem. Később volt olyan, hogy kivontam a 42-ből a 30-at, és az 22-re jött ki, amely eredményeként a vasnyúl nem hátra, hanem előre hajlott, hogy lássa, hogy hová fúródott be a lába elé a lövedék.

Szépen lassan jöttek a lövésztársak is, a sáros út két oldalán, vagy éppen közepén megállva az autóikkal. Azonmód ők is nekiálltak belőni. Bóklászás, beszélgetés után valamikor 10 után megvolt a megnyitó, a csapatok önszerveződtek 2-től 5 főig. Velem Jankó Feri, László- és Ligeti Tomi, Jakab Robi ült le rögtön annál a pályánál, amelynél éppen megalakultunk. Ezt valamilyen oknál fogva mindannyian letaroltuk. Talán a következőn is csak egyet-egyet hibáztunk. Utána, hogy mi történt velünk nem tudom, de egyre több vasnyúl menekült meg. A vízválasztó az a 30cm-es mangalica- vagy lókolbász lehetett, amelyet fejenként lenyomtunk – természetesen a jobb testtartás végett. Hamhamm. Már nem tudom, hogy ki volt az, aki felajánlotta a versenyzőknek azt a tizen-huszon kilo finomságot, de áldja meg az Isten érte.

A pályák a szokásos alföldi füves pusztaság- és gyér fás keverékén helyezkedtek el. A félméteres fű, és a sűrűn növő cserjék sokszor szerencsejátékká tették egy-egy cél eltalálását – főleg a gyengébb flinták számára. Ezen a nap persze ezzel sem volt szerencsém, irtottam a bozótot keményen. Volt azonban olyan is, hogy egy 10cm-es fát néztem be. Nem is egyszer. A végén azzal nyugtattam magam, hogy Kinder Zemen is telibe lőtte.
Meglepően tapasztaltam, hogy nem is voltam olyan különösen rossz formában – mint ahogyan azt az elmúlt napok megpróbáltatásai indokolták volna. A 40m-es célra is stabilan tudtam tartani a puskát. Hmm. Ha még oda is lőne, ahová tartom, a világon semmi bajom nem lenne. Így volt ezzel Tamás is, aki csak kb. 30m-ig jutott el a flintája belövésével, így az e feletti célok meglehetősen esetlegesek voltak többször nem csak eldőlésileg, de koppanásilag is. Feri digitális puskájával aprította a vadakat, amely playstation-ös csipogással adta tudtunkra, hogy éppen kicsi a gáznyomás. Nagyon lassan haladtunk a pályákon, pedig László Tomival kettesben néha továbbmentünk a soron következő üres pályára, hogy legalább ezzel is fokozzuk a tempót. Valamikor 4 óra körül fejeztük be a lövészetet. Nagyon hosszú volt a nap, pedig Luki felesége, és a Babits család legkisebb lánya nem hagyta lankadni a hangulatunkat. Sajnálhatja is a többi csapat, hogy náluk ritkán fordultak meg, mivel velünk töltötték szinte az egész napot. Nem hiába.

Némi bóklászás, örömlövészet, szétlövészet után jött az eredményhirdetés, majd - a remélem hagyománnyá váló - csoportkép.

Ránk esteledett rendesen. Míg Pető Laciék összeszedték az utolsó fémvajút, addig mi búcsúzkodtunk, adtunk-vettünk. Meglehetősen fáradt voltam már, de tudtam, hogy a napnak még egy nagyon fontos része hátra van. Az elnökségi ülés.

Erre Laci a közeli rezidenciájába invitált minket. Az ülésen az elnökségi tagokon kívül ott volt még Tamás, valamint Feri is. Sok okos dologról beszéltünk, sok jó dolgot találtunk ki, amelyből néhány vélhetőleg a legfajsúlyosabb kérdésünkre is megnyugtató megoldást hoz. Meghatároztuk személyre lebontva a feladatokat, amelyeket az elkövetkezendő egy hónapban el kell végeznünk. Tamást beintegráltuk az elnökség soraiba. Volt nálam notebook is, így szép kis jegyzőkönyv készült minderről.

Visszafelé komótosan haladtam Feri autója után, akit Tamás tartott ébren Budáig.
Az autómon a xenon diszkólámpásat játszott. Hol az egyik, hol a másik aludt el, vagy éppen csak ibolyakéken világított. Ébren tartott.
Jó dolgokon gondolkodtam, jó érzésekkel autóztam hazáig.

Nem túlságosan nehéz, de kellemes verseny volt. Köszönjük a szervezőknek. Annak is, aki a kolbászt hozta. A lányoknak is.

Szuhai Gábor